Előzmények

Az első világháborút (1914-1918) lezáró párizsi békerendszer rendelkezései csalódottsággal és elégedetlenséggel töltötték el mind a vesztes Németország, mind a győztes Olaszország és Japán népét. Olaszország az első világháború második évében, 1915-ben állt át az antant oldalára, miután titkos ígéreteket kapott a nyugati hatalmaktól arra vonatkozóan, hogy a háború befejezése után megkapja Ausztriától Dél-Tirolt, az Isztria félszigetet, Trieszt városát, Dalmáciát, illetve megtarthatja afrikai gyarmatait. A béke valóban ki is mondta a leírt területek Olaszországhoz kerülését, ám az olaszok Dalmáciát végül mégsem kapták meg és az 1915-ös londoni alkuban nekik ígért albániai és török területekből sem részesültek, nem beszélve arról, hogy az afrikai német gyarmatok felosztásából is kimaradtak.

Emellett győztes státusza ellenére a vesztesekhez hasonló nyomorúságos gazdasági körülmények közt élt Olaszország népe. A nyomor életre hívta a szélsőségeket: megerősödtek a kommunisták és Benito Mussolini vezetésével megjelentek a fasiszták is, akik 1922-ben átvették a hatalmat. Japán szintén győztesként fejezte be az első világháborút, de Észak-Kína Santung tartományának hovatartozása miatt élénk vitába keveredett a szintén győztes Kínával. Japánban 1927-ben a szélősjobboldal és Giichi Tanaka került hatalomra, aki azonnal meghirdette a terjeszkedés politikáját ("Tanaka terv"), melynek jegyében 1931-ben Japán megszállta Mandzsuriát.

Németország vesztes hatalomként egyszerre szenvedte el a vereség gondolatának megaláztatását és a háborút lezáró béke révén területének megcsonkítását. Elveszett számára Elzász-Lotaringia, az értékes lengyelországi tengerpart (Danzig) a Rajnavidék - melyben demilitarizált övezetet alakítottak ki a győztesek - és az afrikai gyarmatok (ezeket a győztesek szétosztották egymás közt) Mindehhez társult az általános nyomor és éhezés. A lesújtó helyzetben Olaszországhoz hasonlóan Németországban is erőre kaptak a szélsőségek: kommunista forradalmak-felkelések (1919-ben: Spartacus felkelés, Bajor Tanácsköztársaság, 1920-ban: Ruhr vidéki munkásfelkelés) illetve megjelentek a nácik Adolf Hitler (1889-1945) vezetésével. Első hatalomátvételi kísérletük ugyan 1923-ban még kudarcot vallott (müncheni sörpuccs) ám 1932 július 31-én a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt a parlamenti választásokon megszerezte a szavazatok 38% -át. A nácik választási győzelméhez hozzájárult, hogy a nyomorban élő németek fogékonyak voltak Hitler beszédeire, melyekben a nyugattal szembeni "revansról", erős Németországról, a zsidók válságért való okolásáról, és a német felsőbbrendűséghez méltóbb nagyobb élettérről "prédikált". A németek a nácik ígéretei révén úgy érezhették, végre meg van a megoldás a gazdasági válságra, és az első világháborús vereséget kísérő megalázottság érzésének elfelejtésére. Pedig Németország válságból való kivezetését már az 1920-as években Gustave Stresemann külügyminiszter megkezdte, aki az 1922-es Rapalló szerződéssel előbb a Szovjetunióval rendezte Németország kapcsolatait (háborús károk megtérítéséről való kölcsönös lemondás), majd az 1925-ös Locarno egyezményben elérte a nyugati határvidék nemzetközi garantálását. (A Locarno szerződés garantálta, hogy ne tudjon megismétlődni Franciaország 1923-as önkényes lépése, amikor csapataival megszállta a Ruhr-vidéket.) Ugyancsak Stresemann politikájának óriási eredménye volt, hogy a nagyhatalmak 1932 nyarán a Lausannei Konferencián gyakorlatilag elengedték Németország számára a háborús jóvátételek további fizetésének kötelezettségét.

A nácik 1932-es választási győzelmével a náci párt a Weimari parlament legjelentősebb politikai ereje lett, ám mivel az esetleges kommunista és szociáldemokrata összefogás lehetetlenné tette volna stabil kormányzásukat, a köztársasági elnök (Hindenburg) 1932 novemberére a választások megismétlését határozta el. Mivel az új választás is hasonló eredményt hozott, végül 1933 január 30-án Hitler lett a kancellár. Megindult a teljes náci egyeduralom és totális állam kiépítése. Ennek során hozták létre a felhatalmazási törvényt, mellyel sikerült kikapcsolniuk a parlamentet a törvényhozás folyamatából.

Hitler ekkor érezte elérkezettnek az időt arra, hogy leszámoljon párton belüli riválisával Ernst Röhm -el és túlzott hatalmat szerzett szervezetével az SA -val (Sturmabteilung) A hosszú kések éjszakáján (1934 június 29-30) sorra kivégeztette az SA vezetőit, és helyettük a náci párt legfontosabb félkatonai szervezetévé az SS -t (Schutzstaffel) emelte. A küllönleges szervezetet 1929-óta vezető Heinrich Himmler ettől az időponttól lett fokozatosan Hitler jobbkeze. A belső "tisztogatást" követően a náci teljhatalom akkor lett teljes Németországban, amikor Hitler betiltotta a pártok működését, majd Hindenburg halála után, 1934 augusztus 2-án az államfői tisztséget is kezébe kaparintotta.

Az 1930-as évek második felére fokozatosan kialakult Hitler körül egy belső vezetői kör, melynek "működése" meghatározta a kialakuló náci Németország, majd birodalom "arculatát". Ezen bizalmi kör legfontosabb tagjai a következők voltak: a birodalmi belügyminiszter és SS vezető Himmler, a propagandaminiszter Joseph Goebbels, a légügyi miniszter és poltikai örökös Herman Goering, Hitler pártbeli helyettese Rudolf Hess majd 1941-től Martin Bormann és végül a hadügyminisztérium megszüntetésével létrejött OKW (Oberkommando der Wermacht) legfőbb vezetője Wilhem Keitel.